Hagyományőrzés a Jászságban

Így alakították ki a hímző asszonyok a régi szűcshímzésből azt a sajátos jász hímzést, amely már szervesen illeszkedik napjaink textíliáinak szerkezeti követelményeihez. A jász minták áttervezésénél azonban ügyelni kellett arra, hogy egy meghatározó központi motívum köré csoportosítsák az egyéb mintaelemeket, úgy, mint ahogyan az a suba válltányéroknál van. A mintaszerkesztés mellett a másik nagy problémát a hímzés színe jelentette. A jászsági subák és ködmönök hímzése a 19. század végéig színes volt, s csak a polgári ízlés hatására változott egyszínű zöldre. Hímző asszonyaink szerették volna a színes hímzést feleleveníteni, de a mai bolti fonalakkal sajnos nem lehetett elérni az eredeti színvilágot, ezért az egyszínű zöld hímzés mellett döntöttek, amelyet nyers színű vászonra vagy puplinra világosabb vagy sötétebb kétszálas osztott zöld fonallal hímeznek.
A jászsági hímző asszonyok több mint húszéves munkáját az 1990-es évek végén végre siker koronázta, s ennek köszönhetően a felelevenített, rendkívül gazdag mintakincset az egész ország megismerhette. A Jász Múzeum is az ügy mellé állt, s 1997-ben egy kiállítást is rendeztek, amely egyaránt bemutatta a kezdeti sikertelen próbálkozásokat, és a sikeres rekonstrukciós megoldásokat is. Ezt követően az asszonyok nagy lelkesedéssel tervezték és hímezték a gyönyörű motívumokat a terítőkre, futókra, párnákra, függönyökre, zsebkendőkre, blúzokra, ingekre, s ma már nagyon sok jászsági lakásban találkozunk jász hímzéssel díszített textíliákkal. Az asszonyok hímző-kedvét azonban némiképp megtorpantotta az a körülmény, hogy az országos zsűrizésre beadott hímzések közül a jász mintákat rendszeresen nem fogadták el, mondván, hogy „ilyen hímzés nincs,” vagy „hímezzék őket bőrre.” Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ezt a mintakincset eredetileg férfi subára, női ködmönre és kostökzacskóra hímezték, de azt is jól tudjuk, hogy napjainkban ezek a ruhadarabok csak a múzeumokban, helytörténeti- vagy magángyűjteményekben lelhetők fel, s ma már senki sem készíti őket, de hiábavaló is lenne, mert senki nem hordaná. Tehát a régi mintakincs megmentésére csak egyetlen megoldás kínálkozott, ha a jelenkori textíliákra hímezve őrizzük meg őket az utókornak. Erre a megoldásra tulajdonképpen már ismerünk, példát, hiszen a békési szűrrátét is ily módon őrződött meg futókon és terítőkön. Semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mai modern világunkban sem a viselet, sem pedig a népművészeti tárgyak nem használhatók olyan módon, mint egykor. Hiszen ötven-száz évvel ezelőtt, ezek a viseleti darabok, használati tárgyak még természetszerűen illeszkedtek az adott kor életkörülményeihez, éppen ezért napjainkban is az életmódhoz kell alkalmaztatni. (7. kép)